HungarianMagyarRomanianro-ROEnglish (UK)

1

2

3

A település legrégebbi épületeként nyilvántartott kántorlakot Hargita Megye Tanácsának segítségével újították fel, alakították ki tájháznak, és a falunapok keretén belül át is adták – pontosan nem tudni, de körülbelül 1860-ban épült.

A háromszobás lak „első házában” (így hívták régen az utcára néző szobát – szerk. megj.) festett bútorokat tekinthetnek meg az érdeklődők, a középsőben egy állandó fotókiállítás látogatható (2011-ben a helybéliektől összegyűjtött régi fotókból százat kiválasztottak, és tárlatot rendeztek, ami most már állandóan megnézhető), illetve a harmadik szobában a gyógynövényekről kaphatnak színes ismertetőt a látogatók.

A falunapok további programjai a sportról és a szórakozásról szóltak. Este az Ámokfutók együttes lépett fel, majd utcabállal zárták az ünnepséget.

A községhez kötõdõ jelesebb személyiségek közé tartoznak Augusztinovics Pál, Vas Miklós, Martonosi Gálffy Mihály, Jakabházi Pál, Lõrinczi Dénes, akik kiérdemelték az utókor tiszteletét, ezért részletesebben írunk róluk.

 

Jakabházy Pál , a 17. század második felében Szentábrahám legjelentõsebb személyisége. 1679-tõl Udvarhely-szék alkirálybírája volt. Nevéhez fûzõdik a középkori (templomföldi) templom felújítása, amelynek patrónusa volt. Személyes ismerõse volt Erdély fejedelmének, I. Apafi Mihálynak.

 

Augusztinovics Pálnak rövid életrajza megtalálható a Keresztény Magvetõ 1868. évben megjelent IV. kötetben, Buzogány Áron fõgimnáziumi tanár tollából. " Augusztinovics Pál 1763-ban született Szentábrahámon. Édesapja, aki szintén a Pál nevet viselte, tanító volt. Édesanyja, Mátéfi Lídia, a szentábrahámi Mátéfi birtokos székely-nemes családból való volt. Pál iskoláit nem Szentábrahámon kezdte. Akkoriban nagyhírû iskola volt a kissolymosi. Szülei ide íratták be, itt végezte elemi iskolai tanulmányait. 1785-ben édesapja a kolozsvári fõtanodába adja "deáki sorba". Szorgalmas és rendszeretõ volt. A jogtudományokban szerzett képesítést. 1798-ban ügyvédi vizsgát tett, majd ezt követõen harminc éven át folytatta az udvari ügyvivõi hivatalt Bécsben. Ferenc király egyik legkedveltebb embere volt. Idõsebb korában Kissolymosban telepedett le, itt van a sírja is, sírkövén az alábbi felirattal : " Kis-solymosi Augusztinovics Pál királyi fõkormányi tanácsos, fõszámvevõi hivatali elnök, és az erdélyi unitárius status fõkuratora s ifjai nevelésének örök hálát érdemlõ alapítója. Meghalt 1837-ben október 6.-án, fáradhatatlan életének 74. esztendejében."

 

Vass Miklós szülõfaluja Firtosmartonos, Szentábrahámon telepedett le a 19. század elsõ felében. A falu gazdag birtokos kisnemese, résztvevõje volt az 1848-49-es magyar szabadságharcnak, ahol tiszti rangfokozatot kapott. 1844-ben vette nõül Szabó Sámuel, székelykeresztúri gimnáziumi igazgató-tanár leányát, Szabó Annát, de alig hét évi házasság után Vass Miklós meghalt. Vass Miklós a szabadságharc bukása után visszatért Szentábrahámra, ahol Makk József ezredes - a szabadságharc volt tisztje - utasításának megfelelõen rendszeresen foglalkozott a fiatalok katonai kiképzésével. A kiképzés színhelye a Botta uradalom volt, ott ahol ma az iskola található. Botta György Csíkszentimrén volt báró Henter Józsefnek gazdatisztje s az 1848-49-iki szabadságharc után onnan jöttek Szentábrahámra lakni a Jakabházi Páltól megvásárolt birtokba, amely birtok a kettõjük közös szerzeménye volt. Az 1960-as évek elején még álltak az épületek. Vass Miklós ténykedése folytán, az osztrák figyelem középpontjába került. Hogy megmeneküljön a letartóztatástól és az esetleges kivégzéstõl, önkezével vetett véget életének 1851-ben. Sírja a róla elnevezett Vass - rétben van. Felesége, özv. Vass Miklósné, 1876-ban alapítványt hozott létre a székelykeresztúri gimnáziumnál 1000 frt. értékben.
Vass Miklós háza a vasvári - alszegi Mátéffi család örökébe jutott.

 

 Lőrinczi Dénes altábornagyról (1846-1920) Péter Lajos unitárius fõgimnáziumi tanár tollából olvashatunk, ekkor méltatta személyiségét, halálának egyéves évfordulóján az Unitárius Közlöny - Kolozsvár, 1921. július 7. számában. "Csaknem egy éve már, hogy hatalmas tölgyre emlékeztetõ alakja
kidõlt sorainkból, be nem tölthetõ ûrt hagyva maga után, de nemes férfijellemének, daliás termetének vonásai nem hogy elmosódnának emlékezetünkbõl, hanem egyre elevenebben domborodnak ki korunk törpeségébõl. "Völgyben ülõ" csüggetegen törpe nemzedékünk elé keresve sem lehetne követendõbb példát állítani Lõrinczi Dénes pályafutásánál, melynek minden mozzanata tettekben tanítja: "Ha férfi vagy, légy férfi". Egyszerû székely falucska, Székelyszentábrahám szülöttje. Szülei egyszerû székely emberek: Lõrinczy György és Lõrinczy Zsuzsánna. Az unitárius székelység iskoláiban, Székelykeresztúron és Kolozsváron tanult. Ez iskolákban nyílt ki a székely józan esze, itt csiszolódott nemes férfijelleme, edzõdött akaratereje.
Nem mindennapi lelke évekig kereste a jellemének megfelelõ pályát. Elõször teológiát tanul, papnak készül. Mint papjelölt, vidéken nevelõsködve egészen fiatalon megnõsül, de csakhamar szakít a szürke polgári élettel. Családi élete, - melyrõl rokoni körben sem szívesen beszélt - nem volt boldog. A jómódú nemes család, melybe benõsült, szemére hányja szegénységét, vagyontalanságát, s e szemrehányás oly mélyen sebzi önérzetes férfilelkét, hogy a megalázó helyzetbõl magát kiszakítva, erõs akarattal, el nem csüggedve új életpályán tör magának utat: az éppen szervezkedõ m. kir. honvédséghez beáll katonának, s az életpályáknak e legkényesebbikén mutatja meg a világnak, hogy minden múló értékû, földi vagyonnál becsesebb kincsek rejlenek az õ lelke mélyén.
Törhetetlen szorgalma, vasakarata, józan székely esze, nemesen katonás magatartása minden akadályon diadalmaskodott, s az egyszerû székely család sarjának sikerült az, ami magyar ifjúra nézve szinte a lehetetlenséggel volt határos: sikerekben, kitüntetésekben gazdag katonai pályát futott meg. 1871. nov. 1-tõl, - amikor hadnagyi rangot kapott - 1914. nov. 1-ig a tényleges altábornagyságig emelkedett. Több mint negyvenéves katonai pályáján a kitüntetések egész sorozatát érdemelte ki : mint százados 1892. dec. 12.-én megkapta a katonai érdemkeresztet, mint alezredes 1903. április 21.-én a cs.és kir. vaskoronarend 3. osztályának lovagkeresztjét, mint vezérõrnagy 1907. május 2.-án nyugalomba vonulása alkalmával a Lipótrend lovagkeresztjét, 1910. június 10.-én pedig szolgálatainak elismeréséül az altábornagyi címet és jelleget. 1915-ben dúl az elsõ világháború, s amikor fölszólították a hadi szolgálatra, így válaszolt, mint illik vitéz székely magyarhoz: Karom erõs, kardom éles, rendelkezhettek velem. "
A nyugalom éveit szülõfalujában, atyjafiai között töltötte...
Élénk figyelemben részesítette a székelykeresztúri unitárius gimnáziumot. Pap Mózes, a gimnázium igazgatója 1909. február 26.-án megköszönte nemes adományát, és a szegény tanulók barátjának nevezte õt az Unitárius Közlöny-ben: "2000 korona alapítványt tett Székelykeresztúri gimnáziumunknál Lõrinczy Dénes ny. vezérõrnagy szegény sorsú, szorgalmas és jó magaviseletû tanulók segélyezésére. Nemes szívû alapítványozó kitartó szorgalom és nemes ambició árán kiváló magas állásra küzdte fel magát. Állásában tiszteletet, elismerést szerzett nemcsak magának, hanem a becsületes székelységnek is...Szülõfalujában, Szentábrahámon él, tevékenykedik. Legnagyobb örömét abban leli, ha nemes szívû, jóakaratú tanácsaival a falu népét elláthatja, és anyagi áldozatai árán is a közcélt, a székely nép érdekét hathatósan szolgálhatja. Községi és népiskolai ügyek neki máris sokat köszönhetnek. Most a keresztúri gimnáziumunknak jöve támogatására nemes alapítványával... a legmélyebb hála és tiszteletérzet mellett a gimnázium részérõl és nevében forró köszönetet mondok."
Ezt az alapítványt 1910-ben Lõrinczy Dénes még megnövelte.
1911. augusztus 20.-án Ferencz József unitárius püspök Szentábrahámra látogatott, hogy a falu templomának százéves fennállása alkalmából rendezett ünnepségen részt vegyen. Szentábrahám község határánál az egész község s a szomszéd falvakból összesereglett óriási néptömeg élén Lõrinczy Dénes ny. altábornagy fogadta a püspököt, s intézte hozzá az üdvözlõ beszédet: "Talán egy kissé szokatlan és kivételes lesz ezen alkalommal az, hogy egy magasztos vallási ünnep kezdetén az egyisten méltó szolgáját Mars fia üdvözli. Mars fia azonban ezen tisztre amaz õszinte és el nem évülhetõ tisztelet és vallásos ragaszkodás folytán, amivel Méltóságod magas személye iránt mindenkor viseltetett és viseltetik, nagy örömmel vállalkozott."
Szentmártoni Kálmán, a székelykeresztúri gimnázium tanára így írt róla és errõl az ünnepségrõl 1911. szeptember 15.-én az Unitárius Egyház-ban: "Ma, midõn mindenfelé a magyar társadalom hanyatlásáról, fogyatkozásairól panaszkodnak, örömmel néztük végig a szentábrahámi nemesítõ ünnepséget. Jól esett látnunk, hogy Lõrinczy Dénes altábornagy személyében az ünnepélyen egy olyan összekötõ arany-híd volt, aki a különbözõ törekvések és felfogások között is teljes harmóniát teremtett. Õ a fõrendezõ s bizonyára személyének is nagyrésze van abban, hogy egyházi fejedelmünk megjelenésével emelte az ünnepély külsõ fényét és belsõ tartalmát...Lõrinczy Dénes új nagyság egyházunk életében. Nem életrajzot írok, hanem azon kezdem, hogy mikor a szépen rendezett templomba beléptem, rögtön feltûnt, hogy a szószék koronáján, berámázva, üveg alatt néhány száraz levél van. Megkérdeztem egy mellettem álló öreg embertõl, hogy miféle emlék az, amire azt a választ kaptam, hogy azok a száraz levelek a II. Rákóczi Ferenc koszorújából valók. Lõrinczy altábornagy úr hozta és tétette a nevezett helyre. Egy magasrangú katona emléket hoz a legideálisabb szabadsághõs temetésérõl, s azt kegyeletesen az Isten házában õrizteti.Pro deo, patria et libertate kezdette nemes küzdelmét II. Rákóczi Ferenc és íme kétszáz év után is tettekben nyilvánulóan hogyan élnek egy kiváló magyar katonában: az Isten, haza és szabadság legmagasztosabb eszméi... Szentábrahám községben él egy kegyelmes úr, aki nem szégyenli harisnyás testvéreit, hanem nyugdíjából a megöregedett testvéreket õ is nyugalmazta...hozzatartozóin kívül áldoz egyházközségéért, a tanuló ifjúságért - önálló jellem : szilárd, erõteljes, férfias, s kiválóan tiszta fõ volt szükséges ahhoz, hogy egy folytonosan emelkedõ katonai pálya fényébe az egyszerû székely fiú bele ne szédüljön."
Lõrinczy Dénes altábornagy 1920. november 11.-én halt meg Székelykeresztúron, ahol utolsó éveit töltötte. Sírja szülei mellett, a szentábrahámi temetõben van. A korabeli sajtó és köztudat csak mint Szentábrahám jótevõjeként ismerte. 1926-ban ifj. Máthé Lajos unitárius lelkész így emlékszik rá: " Még életében templomunkat átfestette, ellátta énekeskönyvekkel, az úrasztalát felékesítette olyan ezüst készlettel ( 3 kehely férfiak részére, 2 kenyeres tál, 2 kanna ), amely nemcsak értékben, de ritkaságban is talán egyedülálló egyházunkban. A mindenkori lelkészi iroda számára ajándékozta " A vallásszabadság kihírdetése az 1568-iki tordai országgyûlésen " képet. Végrendeletében biztosította ugyancsak a lelkészi iroda számára masszív és szép kidolgozású íróasztalát, továbbá - az egyházközség használatára is - nagyértékû, 191 darabból álló könyvtárát. Végrendeletében hagyományozott még az egyházközség részére 5000 korona névértékû hadikölcsön kötvényt, és az ingóságok 1/5 részét is, az egyházközséget 1/5 rész örökösnek jelölvén meg. A végrendelet végrehajtása idejében a Lõrinczy testvérek - illesse õket e helyrõl is a legteljesebb tisztelet és elismerés - az õket illetõ részrõl a szeretett és tisztelt "Bácsi" iránt érzett kegyeletbõl lemondottak az egyházközség javára, és így mintegy 25 000 Leu értéknek lett tulajdonosa még az egyházözség, pénzben és ingóságban, mely összegnek legnagyobb részét az új papilak építésénél a Lõrinczy testvérek adományaként írtuk a jótékonyság aranykönyvébe." A fentemlített úrasztali serlegek közt van egy különösen becses darab, amelynek történetérõl a "kegyelmes úr" a következõket írta : " Belgrádnak 1915. évi október 5.-ig történt mirészünkrõl való elfoglalásánál , ezen serleg, mint ágyú töltelék a város keleti részére lövetett, onnan vétetett fel és készíttetett serleggé."

 

Martonosi Gálffy Mihály Firtosmartonosban született 1817-ben községünk székely vértanúja továbbá ügyvéd és kardvívóbajnok

A nagymúltú székely – részint primor, részint lófő, – három ágú (martonosi, síkabonyi és szombatfalvi) Gálffy-család sarja. Elemi iskoláit szülőfalujában Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban, az alma materében rendezett, nagyszabású vívóversenyen, mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Megnősült, két gyermeke született. Testvérbátyjának dédunokája, Lányi Zsolt kisgazdapárti magyarországi országgyűlési képviselő (1990 és 2002 között), aki erdélyi örmény ősei jogán kisebbségi képviselő lett 2002 októberében (az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesülete az országos örmény kisebbségi önkormányzat elnöke). Leszármazottja még Gálffy Bódi Tamás festő-grafikusművész és Gálffi László színművész. Lányi Zsolttal készített interjú itt olvasható.

A Makk József nevével fémjelzett Makk-féle összeesküvésben fölkérték, hogy a száműzetésből való hazatérését tervezgető Kossuth Lajos erdélyi hatalomrajutását előkészítse. Minden a legnagyobb titokban folyt, de a francia kormány a megígért segítség helyett elárulta a magyarokat közös ellenségüknek, a bécsi kamarillának. Azok addig semmit sem tudván a dologról, kémeket küldtek ki Erdélybe, majd újabb árulás folytán (a beépült áruló Bíró Mihály kisgörgényi(nem véletlen!) földbirtokos, a "székely Júdás" volt, aki már '48-ban is gyanúsan viselkedett, '49-ben – pedig – alkalmasint beszervezték az osztrákhű hatóságok) az összeesküvést felgöngyölítették, vezetőit Bécsben felségárulás vádja alá helyezték, s kötél általi halálra ítélték.

Gálffy Mihályt, sógorát, Török Jánost, a református kollégium vallás-, erkölcs- és földrajztanárát és Horváth Károly földbirtokost, akinek balavásári szőlejében a hazafiak egykor találkoztak, Benedek Dániel és Bertalan László ismeretlen foglalkozású (az obeliszken nem is szereplő) székely mártírokat a zokogó nép között állig fölfegyverzett katonák hurcolták Marosvásárhelyen végig, a vesztőhelyre. A részvét és tiltakozás jeléül a lakosok, bátran, minden ablakba fehér szalagot tűztek. A Postaréten akasztással végezték ki őket 1854. március 10-én. Tetemüket ott, helyben földelték el, mésszel való leöntésüktől eltekintve, a közhangulat miatt. Gálffy feleségét, Rozáliát szintén halálra ítélte Haynau, az osztrák császár azonban nem engedte nők kivégzését, így Kufstein várbörtönében, rabságban halt meg, két árvájukkal nem tudni, mi történt ezután.

A székely vértanúk obeliszkje

Mártíromságuk helyén, az 1875. július 2-án fölszentelt (az avató beszédet Orbán Balázs néprajztudós mondta), egyiptomi stílusú emlékoszlopuknál tartják az első világháború vége óta a március 15-i megemlékezéseket. Ennek felirata:

"Bágyi Török János 47, Martonosi Gálffi Mihály 37, Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban Magyarország alkotmányos szabadságáért Marosvásárhelyt, 1854. márczius 10-én együtt kivégzett székely vértanúk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék.

Szent hely ez, oh, vándor! egy nemzet tette e jelt itt

Leghûbb gyermekei végzetes sírja fölé.

Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:

Ezt hitték, vallák s haltak érette híven.

Törvényes, szabad és független nemzeti állás

1874 "

Az obeliszket azokban az időkben is mindig friss virág díszítette, amikor ez még veszélyesebb volt az emlékezőkre. Mostanra már csak "a' koszorúk, s virányok" tűnnek el másnapra … A vers és az oszlop is csak azért maradhatott meg, mert Jókai nem írta bele a 'magyar'szót. Ez vagy azt jelenti, hogy előrelátó volt, vagy azt, és ez a valószínűbb, hogy a forradalom tényleg kozmopolita volt.

Gálffy Mihály egykori firtosmartonosi háza helyén egy másik ház található.  Lukács Elek helyi lakos vásárolta volt meg a Gálffy portát és mivel akkor a ház rossz állapotban volt így kénytelen volt lebontatni, helyébe újat építeni - habár az eredeti terv szerint a régi házat újították volna fel. Az udvarán található kút eredeti állapotában még megtalálható.

Egy kis történeti áttekintõ: 154 éve végezték ki a Székely Vértanúkat

      A valamikori városszélen, a Szent-György utca keleti végénél, ott ahol egykor Gordásfalva állhatott (egyike azon nyolc falunak, amelyek Marosvásárhelyhez csatlakozván a késõbbi várost alkották) 1874 óta áll egy emlékmû. A Székely Vértanúk emlékoszlopa néven ismerik a helybéliek és a messze földrõl idevetõdõ, történelmünk iránt érdeklõdõk. 154 évvel ezelõtt, itt, a Postaréten végeztette ki az osztrák hatalom a Habsburg-ellenes összeesküvés három vezéralakját, Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost.
     
      1849-ben bekövetkezett Világos, ezt követte a rosszemlékû Bach-korszak és Heydte báró boszorkányüldözése. A forradalom és szabadságharc vezetõinek egy része bitón, vagy puskacsõ elõtt végezte, mások osztrák börtönökben ültek, ismét mások a hontalan bolyongást, számûzetést választották. Ám voltak, akikben nem halt meg a remény, akik újból föl akarták lobbantani a forradalom lángját, mert nem tudtak beletörõdni abba, ami Világosnál történt. Makk Sándor tüzérezredes kapcsolatot tartott az emigrációban levõ Kossuthtal, szervezte a forradalmi mozgalmat idehaza. A titkos társaság élén egy ún. láthatatlan kormány állott, az egész összeesküvést “évszaki rendszerre” építették. Az esztendõ volt Magyarország, a 12 hónap ugyanannyi központ (ebbõl három Erdélyben), s mindeniknek egy-egy katonai és polgári vezetõje. A székelyföldi egyik “hónap” 4 “hétre”, Maros-, Csík-, Udvarhely- és Háromszékre oszlott. A szigorú titoktartás ellenére (a szervezet tagjai egymást nem ismerték) 1851 õszén már Erdély-szerte beszélt a nép egy láthatatlan kormányról. Úgy tûnik, a bécsi kormányt már 1851 õszén Párizsból figyelmeztették, hogy Magyarországon valami készülõben van.
      Orbán Balázs mintegy másfél évtizeddel az események után járta be Marosszéket. Az emlékek ekkor még eléggé frissek voltak, és ismerve az õ alaposságát, olykor szinte kínos pontosságát, bízvást hagyatkozhatunk rá. (Hentaller Lajos csak 1894-ben jelenteti meg a Balavásári szüret címû, a vértanúkkal és az akkori történésekkel kapcsolatos írását.)
      Heydte a Haller grófoktól elkobzott fehéregyházi kastélyban rengeteg embert hallgatott ki az összeesküvés ügyében, ám érdemleges eredményre nem jutott. És akkor jelentkezett egy áruló. Mert
     
      árulók mindig is akadtak.
     
      Orbán Balázs kutatásai szerint a kisgörgényi (Marosvásárhelytõl 18 kilométerre lévõ falu) Bíró Mihályt 1849-ben Bem tábornok a marosszéki hármas comitè tagjává nevezte ki. A forradalom bukása után õt is letartóztatták, ám tüneményes módon nagyon hamar szabadlábra került. Nos, ez az ember jelentkezett Heydte bárónál. Elõzetesen behízelegte magát Horváth Károly és Török János bizalmába. Így hozzájutott a tervrajz és számos dokumentum több példányához. Híveket toborzott az összeesküvéshez. Vagy legalábbis úgy tett, mintha toborzott volna. Eljutott többek között az agárdi Nagy Samuhoz, aki a forradalom alatt honvédszázados volt. Most Bíró ezredesi ranggal kecsegtette. Nagy gyanút fogott, szóba sem állt tovább az árulóval, sõt, volt bajtársait, rokonait, ismerõseit is figyelmeztette a veszélyre, amit Bíró jelenthetett. Ez 1851 õszén a balavásári szüreten találkozott Horváth Károllyal, és a titkos terv kivitelérõl tárgyaltak. Novemberben valaki felismerte Bírót Marosvásárhelyen, amikor az éjszaka a Heydte lakásáról köpenybe burkolózva osont ki. A hírt közölték Horváth Károllyal, s a vezetõk úgy döntöttek, hogy az árulót ki kell végezni a titkos társaság szabályai szerint. Ám Horváth ellenezte. Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel saját halálos ítéletét írja alá. Feltételezhetõ, hogy ebben az idõszakban Bíró csak általánosságokról tájékoztatta az osztrákokat, hisz nem tudhatta, miként végzõdik a dolog. Csak III. Napóleon államcsínye után szánta rá magát, hogy – a megváltozott európai politikai és hatalmi konjunktúrát felismerve – részletesebb jelentést tegyen az osztrákoknak. Akik hagyták, hogy a dolog érlelõdjön, miután a legfontosabb szálak már a kezükben voltak. Végül aztán 1852. január 24-én éjszaka megindultak egész Erdélyben a tömeges letartóztatások. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Pesten, sõt Bécsben is tartóztattak le az összeesküvésben részt vevõket, vagy olyanokat, akiknek vajmi kevés közük volt hozzá, esetleg annyi, hogy valamit tudtak a szervezkedésrõl. Marosvásárhelyen fogták el Török János gimnáziumi tanárt, s mivel Horváthról úgy tudták, hogy Háromszéken tartózkodik, számára ott bocsátottak ki elfogatási parancsot. Õ azonban Vásárhelyen volt, s miután értesült Török letartóztatásáról, elment Vásárhely térparancsnokához, hogy szeretett tanáráról érdeklõdjön. Letartóztatták.
      Január 25-én indították a foglyokat Szebenbe. Akkor még csak Horváthot, Törököt, Nagy Samut, Dobolyi Sándort és Demjén Lajost. Két nap elteltével érkeztek meg az erdélyi császárvárosba, ahova már számtalan letartóztatottat zsúfoltak össze. A kihallgatások során semmi konkrétumot nem sikerült rájuk bizonyítani. Ekkor a Heydte vezette haditörvényszék elhozatta Kisgörgénybõl Bíró Mihályt. Aki aztán 25 íves vallomást írt, amelyben konkrét adatokat szolgáltatott az összeesküvõkkel kapcsolatban. Így már könnyebben ment a nyomozás, most már a konkrét adatok súlya alatt páran vallottak. Ám még mindig nem elegen. Ismét Szebenbe vitették Bírót, látszólag letartóztatva, és a 13-as cellába zárták. Szembesítések következtek, Bíró újabb adatokat szolgáltatott, mi több, a tárgyalóterem melletti szobából hallgatva a vizsgálat menetét, papírfecniket küldözgetett a kihallgatóknak, hogy milyen újabb kérdésekkel csalhatják kelepcébe a foglyokat.
      Két évig tartott a vizsgálat. Akikre nem sikerült rábizonyítani a közvetlen részvételt, szabadon engedték. De ezeknek is házi õrizetben kellett maradniuk. Horváth Károly megpróbálkozott azzal, hogy mindent magára vállaljon, s ezzel megelõzze a további letartóztatásokat Háromszéken, ahol a legtöbb összeesküvõ volt. Végül ötvenhárom személyt ítéltek halálra. Negyvennyolcnak megkegyelmeztek, ám õket is öttõl tizennyolc évig terjedõ, vasban töltendõ várfogságra ítéltek.
     
      A bitófák árnyékában
     
      1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten három bitófa magasodott. A város polgársága küldöttséget menesztett az akkori katonai parancsnokhoz, Nuppenau ezredeshez, hogy a kötél általi halált golyó általira változtassa. Sem õ, sem pedig az akkori városbíró, Lázár János nem egyezett bele. Utóbbi még kajánkodott is, hogy “elég fa van a város erdein az ilyen szép madarak számára”. A vesztõhelyen pedig saját maga ellenõrizte, hogy elég magasak-e a bitófák. A három mártírt a vásárhelyi várból, a Vargák bástyájából kísérték gyalog a vesztõhelyre. Horváth díszmagyarban, bátran lépett a bitóra. Ugyanígy két társa, Török és Gálfi is bátran tették meg az utolsó lépéseket. A kivégzés után Lázár János fõbíró házról házra járt oltatlan meszet keresni, hogy a kivégzettek testét azzal emészttesse el. És az egész városban nem akadt senki, akinek oltatlan mesze lett volna…
      A kivégzés napján a városban több száz falragaszt függesztettek ki, melyeken “a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék nevében a Marosvásárhelyt létezõ cs. kir. katonai vidéki parancsnokság” magyarázta a bizonyítványát. Lényegében egy elõzetes szervezkedésben való részvételt tudtak csak kiagyalni, melyet semmiképpen nem lehetett volna veszélyesnek bélyegezni a vallomások alapján. Ám a kamarilla, és Schwarzenberg kormányzó példát akart statuálni. Ehhez asszisztált nekik a szebeni haditörvényszék és a vásárhelyi katonai parancsnokság. No meg az akkori fõbíró.
      A postaréti bitók mellett temették el a három vértanút. Évekig csak a sírhantok domborultak, mígnem a város polgárai 1874-ben közadakozásból megépíttették a gránit emlékmûvet. Melynek az oroszlánoktól õrzött márványlapjára Jókai-sorokat véstek (a felírat fentebb olvasható)     

      Április 19-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki a másik két székely vértanút, Bartalis Istvánt és Váradi Józsefet.
     
      A történelem már csak ilyen
     
      Olykor igazságot szolgáltat. A Schwarzenberg testvérek közül Bódog (a szebeni katonai parancsnok) dühkitörés miatt még a vizsgálatok ideje alatt, Károly (Erdély akkori kormányzója) kevéssel a kivégzések után halt meg. Tapferner fõvizsgálóbírót Sopronba helyezték érdemei elismeréséül. A soproniak aztán 1860-ban egy éjszaka jelképesen koporsót vittek a házába. Az amúgy is állandó alkoholos mámorban élõ vizsgálóbíró megrémült, megõrült, majd rövidesen meghalt. Lázár János marosvásárhelyi fõbíró közmegvetés tárgyává vált a városban. Nemsokára õ is meghalt. Bíró Mihály, az áruló kisgörgényi birtokán – ugyancsak Orbán Balázs szerint – fényes palotát épített a vérdíjból. Ha valahol megjelent, mindenki távozott. A városban egyetlen vendéglõs sem adott neki sem szállást, sem ételt, ha olykor fényes fogatán bekocsikázott a városba. 1861-ben, amikor a nevét, mint ’48-as bizottmányi tagét felolvasták, az egész gyülekezet felkiáltott, hogy “meghalt”. Késõbb már nem tudni róla. Vagy legalábbis nem tartották érdemesnek feljegyezni, hogy mi lett a sorsa a megvetésen, kitaszítottságon kívül. Így tudta Orbán Balázs. Utóbb Kelemen Lajos, a marosvásárhelyi születésû kitûnõ helytörténész-tanár, 1993-ban megjelent Születtem Marosvásárhelyt címû könyve némi újabb adalékkal szolgál a Bíró-ügyhöz. A Bíró Mihály vs. Orbán Balázs per kapcsán, melyet elõbbi rágalmazásért indított, tudni véli, hogy Orbán tévedett Bíró szerepének megítélésében. Ám némi szubjektivitás ebben is van. Kelemen Lajosnak Bíró apai ágon távoli rokona volt.
 
      A Postarét neve Székely Vértanúk útja lett. Az obeliszk körül virágok nyílnak, a vaskerítést olykor lefestik, hogy ne rozsdázzon, s évente kétszer, március 15-én és október 6-án ünnepséget rendeznek mellette. Szinte soha nem történt meg, hogy bár egy utalás essék azokra, akiknek hamvai az emlékmû alatt pihennek. Bár a március 15-i emlékünnepséget csupán öt nappal elõzi meg a Székely Vértanúk kivégzésének emléknapját... Az eltelt 18 esztendõ alatt mindössze egyszer volt a székely vértanúknak szentelt megemlékezõ rendezvény ezen a helyen. I

Március 10-én, a kivégzés 150. évfordulójának napján déli 12 órakor a marosvásárhelyi Vártemplomban megemlékezõ istentiszteletet tartottak. Igét hírdeterr Tõkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Délután két órakor pedig a Székely Vértanúk emlékmûvénél koszorúzással folytatódott a megemlékezés. Ott voltak a székely vértanúk szülõhelyeinek – Bágy, Telek, Martonos falvak – képviselõi is. Illõ és kellõ megemlékezés bár egy fõhajtással, az emlékmûnél elhelyezett virágcsokorral Marosvásárhely és egész Erdély magyarsága részérõl azokra, akik a bukás után alig egy évvel megpróbálták újból lángra lobbantani a reményt, és mert ezért a próbálkozásért életükkel kellett fizetniük.
     
      TÖRÖK JÁNOS, született az udvarhelyszéki Bágyon 1806. június 11-én. A Marosvásárhelyi Református Kollégium teológia-tanára volt. Részt vett a szabadságharcban, elfogták, de Bem kiszabadította. 1852-ben ismét elfogták, a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék 1853. október 11-én halálra ítélte. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaré-ten kivégezték. 47 éves volt.
     
      GÁLFFY MIHÁLY

     
      NAGYVÁRADI HORVÁTH KÁROLY, született 1829-ben a háromszéki Teleken. Földbirtokos volt. 1852-ben elfogták, a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék 1853. október 11-én halálra ítélte. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten kivégezték. 25 éves volt.
 

A szabadságharc leverése után súlyos megtorlás kezdődött. Az osztrák kormány arra utasította a katonai főparancsnokot, hogy fogja el a forradalom valamennyi politikai vezetőjét, főtisztjeit, és indítson pert ellenük.

Ennek következtében 1849. október 6-án, a császári haditörvényszék ítélete alapján, Pesten kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon pedig a honvédsereg tizenkét tábornokát és egy ezredesét. A megtorlásnak különböző formái voltak: kivégzések, bebörtönzések, vagyonelkobzások, besorolás a külföldön állomásozó osztrák haderőbe és mások.

Erdélyben már 1849 augusztusában szigorú katonai diktatúrát vezettek be, amelynek éle a magyarság ellen irányult. A Székelyföldön ezt különös élességgel alkalmazták a szabadságharcban kiemelkedő szerepet betöltők ellen. Az amúgy is nagy szegénységgel küszködő Háromszékre majdnem megfizethetetlen hadisarcot róttak ki, s az egész Székelyföldön elkezdődött a forradalomban és szabadságharcban tisztségeket betöltők összegyűjtése. 1849. október 18-án Kolozsvár mellett kivégezték a székelyföldi katonai ellenállás kiemelkedő szervezőit, a csíkszéki Tamás András ezredest és Sándor László őrnagyot.

Wohlgemuth altábornagy, Erdély katonai és polgári kormányzója parancsot adott haditörvényszékek felállítására, amelyek sietve elkezdték működésüket: 72 honvédtisztet és 25 polgári személyt ítéltek halálra. Először a császári haderőből a honvédséghez átállt tisztekre mondták ki a halálos ítéletet; köztük többen a Székelyföld védelmében vettek részt, így Papp Mihály alezredes, Beke József, Papp Vilmos, Szabó Nándor és Szabó Károly századosok. Aztán a politikusokra és a polgári közigazgatás tisztségviselőire került sor. Ezek: Berde Mózes és Demeter József háromszéki, Dósa Elek marosszéki, Mikó Mihály gyergyói országgyűlési követek és sokan mások. A fogságra ítéltek száma több százra rúgott. A halálos ítéleteket később súlyos börtönbüntetésre változtatták.

Az abszolutizmus idején a székelység nagy része ugyanazt tette, mint a magyarországi és erdélyi magyarság: a passzív ellenállást választotta, és mélyen megvetette azokat, akik állami hivatalt vállaltak, s a hatalmat kiszolgálták.

Ugyanakkor a Székelyföldön egy vakmerőségig bátor értelmiségi és birtokosokból álló csoport az aktív ellenállás megszervezésére vállalkozott, s mozgalmukat a történelem Makk—Gál-féle összeesküvés néven ismeri. Makk József honvédezredesnek sikerült megnyernie az emigrációban élő Kossuth Lajos, Magyarország volt kormányzójának beleegyezését abba, hogy a szabadságharc újrakezdése érdekében Magyarországon és Erdélyben titkos szervezetet alakítson.

Az Évszaki rendszer nevet viselő szerveződés élén Erdélyben Török János marosvásárhelyi tanár, Gálffy Mihály udvarhelyszéki birtokos, valamint Horváth Károly háromszéki nemes állt. Segítette őket Bartalis Ferenc bibarcfalvi (Udvarhelyszék) birtokos is. Az összeesküvés szálai Bukarestben Nagy József szabómester házában futottak össze, nála találta meg az osztrák rendőrség a tagok névsorát. Ennek alapján tartóztatták le 1852. január 24-én a vezetőség több tagját, akik közül hetet: Török Jánost, Horváth Mihályt, Gálffy Mihályt március 10-én Marosvásárhelyt, Váradi Józsefet és Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön felakasztották. Később Bertalan Lászlón és Benedek Dánielen is végrehajtották a halálos ítéletet.

A rendkívül kegyetlen ítélet azonban nemcsak a szabadságharc vértanúinak a számát, de az abszolutizmussal szembeni ellenállást is fokozta a székelység körében.

Mindenféle elnyomatás és üldöztetés ellenére a székelyek nagyon bíztak Kossuth külpolitikájának sikerében, s várták a szabadságharc újrakezdését. Azonban a népesség nagy többségét kitevő földművelők késedelem nélkül munkához láttak, s igyekeztek rendbe hozni a családi gazdaságot. Az üldöztetés elől szülőfalujában, a marosszéki Szentgericén bujkáló Jakab Elek történész ámulattal figyelte, hogy a hadszínterekről, fogságból hazatérő férfiak egyik napról a másikra milyen egyszerűen és természetes módon cserélték fel a fegyvert az eke szarvával: szántottak-vetettek, házat építettek, szőlőt gondoztak, családot alapítottak. Pedig bizonyosra vehető, hogy a székely köznép csak ugyanazt tette, amit az elmúlt századok folyamán, amikor is egy-egy háborús pusztítás után ott kellett folytatni a munkát, ahol korábban kényszerűségből abbamaradt. Úgy véljük, a székelység helytállásának volt ez a záloga.

Ugyanolyan tenni akarás jellemezte a birtokosság és az értelmiség egy-egy csoportját, amelynek élén gróf Mikó Imre háromszéki származású politikus állt, aki 1854-ben kiadta az Erdélyi Gazdasági Egyesület újraalakítására vonatkozó felhívását, illetve szervezni kezdte 1859-ben az akadémiai jellegű Erdélyi Múzeum-Egyesületet. A székelység mindkét említett országos intézmény megalapításában és működtetésében tevékenyen kivette a részét. Háromszéken 1858-ban olyan gazdasági egyesület létrehozását tervezték, amelyhez Csíkszék és a barcasági magyarság is csatlakozni kívánt, a központi szervezet viszont fiókegyesületek létesítését szorgalmazta, hogy az összetartozás szálai ne gyengüljenek. Végül is az Erdélyi Gazdasági Egyesület igen eredményesen működő intézménynek bizonyult, amely az 1949-es erőszakos betiltásáig fennállt. Nem volt könnyű újraindítani az iskolákat sem, de ezek végül is az 1852—53-as tanévben már elkezdhették működésüket. A székelység életerejét bizonyítja, hogy a fennálló nehéz viszonyok közepette is iskolaalapításra sor került: 1859-ben Sepsiszentgyörgyön beindították a későbbi híres Református Székely Mikó Kollégium első osztályát. Nem érdektelen adat, hogy Mikó Imre az iskola pecsétnyomójára jónak látta a napot és a holdat metszetni, merthogy, amint mondotta, mindkettőnek ugyanaz a rendeltetése: a világosság terjesztése, illetve a sötétség oszlatása.

A társadalom átalakulási folyamatai is figyelemre méltóak. A korábbi rendi szerkezetek válaszfalai folyamatosan gyengültek, s bár a tudat még hosszú ideig őrizte az emléküket, új falusi földművelő-társadalom volt kialakulóban, amennyiben a korábbi határőri rend, a szabad székelység, a kisnemesség és a jobbágyság folyamatosan összeolvadt. Ennek előfeltétele volt természetesen a jobbágyok felszabadítása 1848-ban. A székelyföldi jobbágyfelszabadítás — erről már az 1848-as fejezetben szóltunk — részben már az önmegváltás útján valósult meg. Ez nagyrészt úgy történt, hogy a jobbágy, amennyiben székely örökséges földtulajdonon élt, birtokának egy kisebb részét visszahagyta a földesurának. Az egységesülő szabad kisgazdatársadalomból csak a föld nélküli zsellérség, napszámosság maradt ki, s ez komoly társadalmi feszültség forrásává vált néhány évtized alatt.

Jelentős politikai fordulat Erdélyben az 1859—60-as években következett be. A Székelyföldön a változás abból állt, hogy a főbb közigazgatási tisztségeket ismét választás útján kezdték betölteni, ami kétségkívül lépést jelentett az alkotmányosság visszaállítására. Azonban az 1860-ban kiadott Októberi Diploma és az 1861. februári pátens által meghirdetett politika, amely Erdélyt is bekebelezte volna az osztrák összbirodalomba, nem talált maghallgatásra a magyarság körében, s néhány évre újra elodázta az alkotmányosság visszaállítását. Ekkor Erdély magyarsága is, gróf Mikó Imrével az élen, visszatért a Deák Ferenc-féle passzív ellenállás politikájához, bojkottálta az 1863-as erdélyi tartományi országgyűlést, viszont megjelent az 1865-ös kolozsvári országgyűlésen, amely kimondta Erdély és Magyarország újraegyesítését. Erdély magyarsága elfogadta az Ausztriával való kiegyezést, amelytől gazdasági fejlődést remélt a történeti Magyarország keretében. Ugyanezt várta a Székelyföld is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a székely nép nagy többsége a kiegyezést kényszerű megoldásként értelmezte, s hű maradt 1848—49 hagyományához.

 

 

 Tóth Vilmos - tanító, énekvezér (1865-1937). Mondhatjuk talán, hogy Szentárahám egyik legtiszteltebb és nagyrabecsült tanítója volt Tóth Vilmos, aki egyben nagy odaadással rendezte a dalárdát. Sokak állítása szerint a tanító úr idejében nem volt a faluban irástudatlan személy.

Az alábbiakban összefoglaltam az iskolai oktatás fontosabb eseményeit, Tóth Vilmos munkássága alatt.

Az első esztendőben Tóth Vilmos tanítónak Kovács Sándor tanító volt a társa. Ebben a tanévben rendelik el a "felső hatóságok" az iskolaköteles gyermekek összeírását korosztályok szerint. 1884-et írtak ekkor. Ezután már pontosabban lehet követni a tankötelesek számát. Az 1886-1887. iskolai évben három tanítót említ az írás: Tóth Vilmos, László Zsigmond, Buzogány Sámuel személyében. A következő iskolai évtől kezdve, 1887-től 1925-ig, 38 esztendőn keresztül az iskola tanítói Tóth Vilmos és László Zsigmond voltak.

 

A tanulók továbbra is, karácsonykor, húsvétkor és évvégeken vizs-gát tesznek. Ezeken a vizsgákon egy bizottság székel, amelynek tagjai a lelkész, a gondnok, a községi bíró és a tanítók. Volt olyan iskolai év is, amikor a leány- és fiúgyermekek külön osztályokban tanultak. A 4. osztályon felülieket ismétlőknek nevezték. Ismerjük Tóth Vilmos órarendjét az 1886-1887. iskolai évből, amikor az I-II. osztályokat tanította. Délelőtt 3 órát tartott. Az első óra 60 perces volt, a 2. és 3. óra pedig 50 perces. 11 órakor, az órarend szerint a tanulók "haza bocsátandók". Délután 2 órát tartott, 14-16 óra között. Péntek délután csak vallásórák voltak, szombat délután pedig "tornászat és játék, kertészeti gyakorlat". Vasárnap pedig "ének és ima végett templomba vezetni tömegesen" bejegyzést találunk.

 

A beírt tanulók száma 1886-1887-ben 172, 1888-89-ben pedig 177 gyermek. Az 1892-93. évtől kezdődően a beírt tanulók száma általában 100 fölött van. Az 1890-91. iskolai évtől indult a 6. osztály. Ismét szedte áldozatait a himlő. Ettől az évtől kezdve az I-II. osztályokat László Zsigmond tanította, a III.-IV. osztályokat pedig Tóth Vilmos. Általános rendelkezés folytán a tanulók minősítése 1896-ban a következőképpen történt:
        - a magaviselet jelzései: dicséretes, jó, tűrhető
        - a szorgalom jelzései : ernyedetlen, dicséretes, változó, hanyatló
        - a tanulásbeli előmenetel jellemzése: kitűnő, jeles, jó, elégséges, elégtelen

 

Az 1904-1905. iskolai évtől kezdve a tanulók eredményeinek minősítése számjegyekkel történt, 1-5-ig. Az 1 (kitűnő), a 2 (jeles), a 3 (jó), a 4 (elégséges), az 5 (elégtelen). Tóth Vilmos érdemszámnak nevezte ezeket.

 

Említésre érdemes esemény az, hogy 1905-1906.- ban beindul a "három osztályú gazdasági ismétlő iskola". Ez a gyakorlatban 9 osztályt jelentett, s ezt a 9 osztályt László Zsigmond és Tóth Vilmos tanították. A gazdasági ismétlő iskola tanulmányi éveket foglalt magába. A 12-13 évesek voltak az "első", a 13-14 évesek a "második", a 14-15 évesek pedig a "harmadévesek".

 

Az 1908-1909-es tanévben az első osztályba 43 gyermeket írattak be, ami csúcsértéknek számít a szentábrahámi iskoláztatás eddigi történetében.
Az 1914-1915-ös tanév elején Tóth Vilmos bejegyezte, hogy "háborús tanév", László Zsigmond pedig: " A háború miatt az ismétlő iskola karácsony előtt szünetelt " megjegyzést tette. A következő tanévben a beírt gyermekek száma érezhetően visszaesett. Eredményezte ezt a háborús helyzet, a bizonytalanság. A legválságosabbnak tűnik az 1916-1917-es tanév. Az anyakönyvekben, naplókban ilyen bejegyzéseket olvashatunk: "Menekülés miatt későn kezdődött a tanév, és ez időszakban osztályzat azért nem adatott"./Tóth Vilmos/

 

"Az 1916-1917-es tanévre dec. 4.-én állíttatott be, menekülés miatt, az iskola". /László Zsigmond/ Ebben az esztendőben özönlötte el a román hadsereg Erdélyt. Ekkor menekítették a hatóságok a gyermekeket, asszonyokat, öregeket Magyarországra. Karácsonykor vizsga nem volt, de a tanítás folytatódott, nem szünetelt, visszatértek a menekültek. Közvetlenül a háború után megszűnt a hároméves gazdasági ismétlő iskola, maradt a 6 osztály.
Tóth Vilmos jegyezte fel 1920-ban: " 1920-21. tanévben az állami iskola nem müködött a felekezeti iskola miatt. Beiratkozás nem volt eszközölhető. Tüzifát a község nem szállított az állami iskolához." A felekezeti iskola miatt nagymértékben visszaesett az állami iskolába íratott gyermekek száma. Az 1921-22-es tanévben a III. osztályba 5, a IV. osztályba 10, az V. osztályba 3, a VI: osztályba 2 tanulót találunk.

 

Teljesen új, de főképpen nagyon nehéz időszak kezdődik a magyar- nyelvű iskolai oktatásban. 1922. évtől kezdődően a nyomtatványok román nyelvűek minden szinten. Ebben az évben jelenik meg a nyomtatványokban falunk neve először román nyelven : Avramesti alakban. A gyermekek nevét a naplókba, anyakönyvekbe nem a születési bizonyítványok alapján írják be, hanem románosított formában. Igy lett a Gézából "Geiza", az Annából "Anã", a Jánosból "Ioan" vagy "Iuon", a Zsuzsannából "Susanã" stb.

 

Ugyancsak románosított formában jelenik meg a tanítók neve is : Vilhelm Tóth Vilmos, Sigismund László Zsigmond, avagy később Viorica Mózes Ibolya. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy mekkora megterhelést jelentett az akkori tanítóság számára ez a gyökeres fordulat, olyanoknak, akinek a román nyelv teljesen idegen volt. A változás súlya abban is megmutatkozott , hogy a beírt gyermekek száma minden addiginál kevesebb lett. Álljon itt bizonyságul az 1922-23. iskolai év lehangoló adata: az V.-VI. osztályokba összesen 6 tanulót találunk beírva. Megszűntek a karácsonyi és húsvéti vizsgák, bevezették az évharmadokat. Korabeli sajtókiadványokból tudjuk, olvashatjuk, hogy a román állam 1922 után nagy erővel fogott hozzá az elrománosításhoz. A román állami oktatás alapeszméje a nemzeti nevelés, egységes nemzeti kultúra megteremtése Nagyrománia, így Erdély területén is. Anghelescu kultusz- és közoktatásügyi miniszter az iskola nemzeti hivatását így tűzte ki: "Az iskola alakítja a nemzeti öntudatot és készíti elő a nemzetek jövőjét. Az iskola meg kell hogy változtassa a lelkeket s meg kell teremtse az összes románok lelki egységét. Egy iskolát és egy lelket kívánunk." A tömbmagyar települések lakosságának el kellett fogadnia a román közigazgatást. Mi mást tehetett volna, Magyarország darabokra hullott szét. A teljesen magyarajkú iskolák román tanítókat is kaptak. Érthető módon a tanítás lebénult, a tanulók kimaradoztak, a szülők kilátástalannak vélték a helyzetet, de a tanítók és az egyház is tehetetlenül álltak az új helyzet előtt. Az oktatás kétnyelvűvé vált, egyes tantárgyakat csak román nyelven volt szabad tanulni, így Románia történelmét, földrajzát és alkotmányát. Azok a tanítók, akik 1919 előtt szereztek képesítést, kötelezően kiegészítő vizsgát tettek román nyelvből, Románia történelméből, földrajzából, alkotmányából. A nyári időszakban románnyelvű tanfolyamokon vettek részt kötelező módon. A nem megfelelő nyelvismerettel rendelkezőknek felbontották a munkaszerződésüket. Ezért azt a tanácsot is kapták, hogy kérjenek 1 év fizetésnélküli szabadságot, vagy csökkentett értékű szabadságot a román nyelv megtanulására. Ez lett volna az egyik módja annak, hogy megmaradhassanak állásukban. Voltak, akik éltek ezzel a lehetőséggel. Nehéz 18 esztendő következett a magyar iskolák életében. Hogy milyen mértékű volt a fentről jövő ráerőltetés, kiviláglik abból is, ahogy Tóth Vilmos kényszerült a naplóba ilyen bejegyzéseket írni: "1923. április 12.-én Goagiu községbe távozását bejelentette", vagy ahogy az egyik tanuló neve után az utca neve úgy jelenik meg, hogy "str. Ciuc". Az iskola megnevezése hivatalosan "Scoala Primarã de Stat", a pecséten is ez áll.
Egy abszolváló vizsgai kimutatás 1923-ból így nézett ki:

 

"Tabloul despre examenul de absolvire, Vilhelm Tóth, presedinte comisiunei, Ludovic Biro, Ioan Jozsef, AcosTörök, Sigismund Laszlo, Andrei Kozma membri de comisiune". A vizsgáztató bizottság tagjai a szomszédos falvak tanítói voltak. Itt vizsgáztak a gagyi és csekefelvi tanulók is.
1925-ben nyugdíjba vonult László Zsigmond tanító, Tóth Vilmos kollégája. Helyét Mózes Ibolya tanítónő vette át. Az 1925-1926-os iskolai év zárása után 42 esztendei szép de nehéz szolgálat után nyugdíba vonult a ma már legendás hírű, kiváló képességű Tóth Vilmos is. Sírja a középkori templom alapjának közelében, a Templomföld nevű határrész szomszédságában van. Síremlékén az alábbi felirat olvasható:
" Itt pihen Tóth Vilmos, született 1865-ben, meghalt 1937-ben. E község általános iskola tanítója és énekvezére.

 

Születésem: adósságfelvétel.
Életem: kamattörlesztés
Halálom: a tőkeráta utolsó részlete.
E sírfelirat a nyugta, hogy e földön többé senkinek nem tartozom."

 


Életében volt része jóban és rosszban egyaránt. Sok bántás is érte, voltak, akik érdemeit igyekeztek kisebbíteni. Az áskálódás hatására 1910-ben majdnem távozásra szánja magát, így ír ellenségeiről: "Ti, kik alázatosság színe alatt az özvegyeket és árvákat kifosszátok, Ti vakvezérek, hamis próféták, kik kívülről oly szépeknek látszottok".

 

Helyét Farkas Gábor tanító vette át, aki szintén tehetséges énekvezér kántor és dalárdavezető volt. Ugyanolyan igénnyel dolgozott, mint elődje, Tóth Vilmos. Farkas Gábor és Mózes Ibolya hosszú éveken át, pontosabban a II. világháború kitöréséig, igényes oktató-nevelő tevékenységet végeztek. A még életben lévő tanítványoktól csak elismerő szavakat lehet hallani róluk. Farkas Gábor, mint aki nagyszerű dalárdavezető volt, és Székelyudvarhelyen a székelyföldi dalosünnepen díjat is szerzett, Mózes Ibolya pedig rendkívüli szigorúságáról volt ismert.

Területe, domborzata

A Zsidóhegy, a Hegyek-köze szerves részét alkotják annak a hegy(domb)-láncnak, amely a Hargita mellékláncolataként, a Firtos-hegytől délnyugatra indul ki 19-20 km hosszúságban, és elválasztva a Gagy-völgyét a Fehér-Nyikó völgyétől, egészen Székelykeresztúrig halad.
A talaj rétegződését a jól ismert agyagos, homokos szerkezetű talaj képezi. A felszínen található termőtalaj rétege változó, termékenysége jónak mondható. Már az 1700-as években úgy volt nyilvántartva, mint II. termékenységi zóna. ( Ez olvasható ki a Homolka József m. kir. térképész 1896-ban rajzolt "Udvarhely vármegye földmivelési térképéről. )

Irásos feljegyzés van sótelepről: " Fordul elé sótelep Szent-Ábrahámon...mit sós források jeleznek "- írja Jakab Elek volt országos levéltárnok 1896-ban. Nincs arról tudomásunk, hogy a sót kitermelték volna.

Az agyag, mint nyersanyag , szolgált cserép és tégla készítéséhez. A cserép készítése a II. világháború után megszűnt. 1908-ban említik Egyed Albert cserépvető mester nevét, aki Nagybaconból érkezett ide. A falu lakói még ma is Cserépcsűr néven említik a helyet, ahol valamikor a cserép készült. Az 1960-as években került sor az altalaj alaposabb átkutatására. Nagy mennyiségű metángáz tartalékokat fedeztek fel.

Éghajlat

Községünk légköri viszonyai azonosak Székelykeresztúr vidékének légköri viszonyaival. A levegő hőmérséklete a legmagasabb értékeket július hónapban éri el, amikor az átlag 20 C fok feletti. A legalacsonyabb értékeket általában januárban mérjük. A Székelyföld enyhébb időjárású övezetében vagyunk. A csapadék évi megoszlása aránytalan. Az 1970-es évek nyári csapadékmennyisége nagy áradásokat okozott. A Gagypatak több alkalommal kilépett a medréből anyagi károkat okozva. A 20. század legnagyobb áradásai voltak ezek.
Az 1950-es évek elején jegyeztünk viharos erejű szelet, ami anyagi károkat okozott. Elég gyakoriak a villámcsapások, nem egy esetben követeltek már emberáldozatot.

Térkép

További cikkeink...

  1. Polgármesteri köszöntő

Online böngészők

Oldalainkat 40 vendég és 0 tag böngészi

The Betst bookmaker bet365 Review
How to register at bookamkersHere