Milleniumi emlékmű

Részletek

Közzétéve: 2014. február 19. szerda, 20:14

Írta: Super User

Vass Miklós síremléke

A forradalmár tiszteletére a Millennium évében Jakab Dénes unitárius lelkész közösen a helyi Önkormányzattal arra a döntésre jutottak, hogy 2001-ben újraállíttatják az emlékművet. Az emlékmű újraállításási gondolatát Jakab Dénes már korábban megfogalmazta, de anyagi okok miatt nem tudtak hamarabb nekifogni. A márványlap elkészítésének költségeit dr. Molnos Angéla debreceni lélekgyógyász fedezte, (Molnos Angéla leszármazottai a Szentábrahám közeli Magyarandrásfalván éltek) a további munkálatokhoz is adományokat juttatott.

 A sírhelyen korábban volt már síremlék, aminek csak fél darabja maradt meg. A kommunista diktatúra lesújtott rá, a síremlék egy részét beépítették egy közeli TSZ istálóba.

Az új síremlék tervezését és kivitelezését Fekete Domokos, szentábrahámi születésű kőfaragó-építészmester vállalta fel (aki a fennt említett Szentgyörgyi Borbála dédunokája) és adta át.

Az emlékművet 2001. július 29-én adták át. Az ünnepség Istentisztelettel kezdődött, melyeen Jakab Dénes unitárius lelkész hirdette az igét, ezt követően Jakab Zsolt, újszékelyi unitárius lelkész áhitata hangzott el, majd Rezi Elek, falunk szülöttje, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője az 1848-as szabadságharc jelentőségéről tartott előadást. Jelen volt Asztalos Ferenc parlamenti képviselő. Az istentiszteletet követően a fúvósok kíséretében az ünneplő közösség levonult a síremlékhez. Az Önkormányzat részéről Barabás Zsigmond községi polgármeter vágta át az avatószalagot. Beszédében kiemelte: "...Nekünk hinnünk kell, hogy nemcsak múltunk, hanem jövőnk is van..." … "...jövőt úgy tudjuk biztosítani, ha elődeink példaadásából egy emberként összefogva, mindenki a maga helyén nem síránkozva, de egyéni és politikai érdekektol függetlenül, önzetlenül teszünk közösségünkért."

Az emlékmű márványtáblájába vésett szöveg fennébb elolvasható. Az emlékműbe belefoglaltatott még két kisebb márványlap a többi 1848-49-es szabadságharcosaink névsora (felsőkép) és az emlékmű elkészítésének éve, annak tervező-kivitelezője és támogatója felsorolásával (alsókép.)

Hagyományok, népszokások

Részletek

Közzétéve: 2014. február 19. szerda, 20:08

Írta: Super User

A falvainkban még őrzik a hagyományos életrendhez kötődő szokásokat. Ilyen a jellegzetes helyi konyha (túrós puliszka, töltött káposzta, tyúkleves, lepények), és jellegzetes szilvapálinka, amelyeket minden arra tévedő turista, vendég és helyi lakos értékel.

A karácsonyi és húsvéti ünnepek szokásait nemzedékről nemzedékre őrizték napjainkig.

Ilyenek: a hagyományos disznóvágás, kalácssütés húsvétra és karácsonyra, kenyérsütés, pálinkafőzés. Húsvétkor szokás bárányt vágni, tojást festeni, különleges túrós lepényt sütni. A község falvaiban ma is találunk fonáshoz, szövéshez értő asszonyokat (szőnyegeket, ágyterítőket, abroszokat, kendőket tudnak szőni)

Hagyományos bálok: Újévi bál, farsangi bál, húsvéti bál, szüreti bál, házas ember bál, karácsonyi bál - ezeken általában színdarabot mutatnak be a szervezõk.

A bálok közül a szüreti bált ismertetném röviden.

Régi hagyomány a szüreti bál megrendezése. Fiatalokból álló csoport, 10-12 személy felöltözik székelyruhába. A lányok fejükre díszes pártákat raknak, melyet gyönggyel és piros szalaggal díszítenek. A szoknya egyszínű piros, fekete bársonnyal díszítve, piros mellény, fehér ing és hímzett kötény. A kötény varrását fekete és piros cérnával hímezték. A legények ilyenkor székelyharisnyát kölcsönöznek. A legények közül ketten lóhátra ülnek, ők vezetik a csoportot, utánuk megy a szekér, melyen a csőszök ülnek és egy-két lóhátas legény kíséri a szekeret. A csőszök közül csőszkirályt választanak, aki hangos szóval meghívja a tömeget, lakosságot a szüreti bálra. Így díszesen felvonulva bejárják a szomszédos falvakat és azok fiatalságát is meghívják a mulatságra. A menet a bál napján déli órában indul útnak, estére visszatérnek és előadják a csősztáncot a terem közepén. A felvonulás alkalmával népdalokat énekelnek, melyek a szürettel kapcsolatosak. A szüreti bálban árverésre kerül három szőlőkoszorú. A legnagyobbik közepén egy liter bor található. A terem szőlővel van feldíszítve és annak lopása tilos. Ha valaki szőlőt lop, azt szigorúan pénzbüntetéssel büntetik.

Téli hagyományaink:

Az elsõ adventi gyertya meggyújtása december I. vasárnapján
Mikulás nap - december 5 -én
A másadik adventi gyertya meggyújtása december II. vasárnapján
Luca napja - ekkor készíthetjük a Luca napi hagymakalendáriumot vagy ültethetünk Luca-napi búzát, hogy megismerjünk szerencsénket
A harmadik adventi gyertya meggyújtása december III. vasárnapján
December 24 - szenteste karácsonyfa díszítés
December 31 - szilveszter

Röviden a karácsonyfa története:

Ma már el sem tudnánk képzelni a karácsonyestét karácsonyfa nélkül. Talán ez a legszebb és leglátványosabb ünnepi szokás. A karácsonyfa állítása nem számít régi szokásnak.

   A különböző ünnepek során a fák, örökzöld növények szerepe minden népnél nagy volt. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír; eszerint ez a fa Jézus családfáját is jelenti. Valamint kapcsolatba hozzák a bibliai tudás fájával is, hiszen karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik.
   A karácsonyfa-állítás német eredetű szokás, a 17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak, és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektől az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak. A hagyomány szerint Luther Márton állított először karácsonyfát gyermekeinek. Ő azonban már Jézus születésének tiszteletére állította a fát, és számtalan kis gyertyát gyújtott rajta.
   Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourgi polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában akkoriban elterjedt, hogy fenyőfákat állítanak. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.
   Magyarországon csak a múlt század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Először csak a nemesi családoknál - először Brunswick Teréz, martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben -, később a módosabb polgároknál is elterjedt. A parasztok körében csak ebben a században, sokaknál csak 1945 után honosodott meg a fenyőfa-állítás.
   Angliában ma sem szokás fenyőfát állítani, helyette fagyöngyből készült koszorút függesztenek a mennyezetre. Van, ahol az a hiedelem él, hogy a karácsonyfát is az ajándékozó földöntúli lény hozza.
   A karácsonyfadísz korábban alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz. Ma már egyre nagyobb fákat állítanak, üvegdíszekkel, szaloncukorral, színes égőkkel.

Népszokások

Húsvéti ünnep alkalmával a locsolás és tojásfestés

Ezeket a népszokásokat ismertetem az alábbi sorokban.

Tollfosztó kaláka:

Gyönyörűek voltak a téli esték  község-szerte. Miközben kint a fehér hó csillogott, bent az emberek arcán megnyugvás az eredményesen végzett munka után. Az asszonyok fontak, kézimunkáztak, a nagymamák mesékkel altatták unokáikat, a férfiak, ha éppen akadt olvasnivaló, olvastak vagy meséltek fiatal életükről. Meggyújtották a kétágú „pillancsot" (kis olajmécses), az asztal közepére tették, hogy nagyobb fényt árasszon. Amikor csak az asszonynép volt ébren, eloltották a pillancs egyik ágát, hiszen drága volt az olaj, takarékoskodni kellett. Olyan lakás is akadt, ahol csak a tűz világánál dolgoztak késő éjszakáig. Ezeket a téli estéket tette hangulatossá a „tollfosztó kaláka". Az asszonyok sok libát tartottak, hiszen tartásuk akkor, egész nyáron át, szinte semmibe sem került. A gagyi patak partján ingyenes fürdővíz kínálkozott a libáknak. Reggel kihajtották az állatokat, este pedig haza. Ősz elején rekesztették meg a libákat, pár hétig tömték, hogy levágásra puhák, zsírosak legyenek. Tollukat összegyűjtötték és téli estéken „kalákában" fosztották. Ezek a kalákák külön élményt jelentettek annak, aki ezeken részt vett. Az, aki tollfosztó kalákát hívott, kiüresített egy szobát, hosszú asztalokra kitették, kiborították a tollut. Kétoldalt padokon. és székeken ültek az asszonyok, s a maguk hozta tálba tették a már lefosztott pihéket. Az asszonyok még bele sem ízelődtek a munkába, s már ott voltak a férfiak is, akik a szoba egyik sarkába húzódva nagyszerűen érezték magukat. Viccelődtek, élcelődtek az asszonyokkal. Ha látták, hogy egyik-másik asszony elméláz, nem figyel a munkájára, gyorsan egy-egy marék fosztatlan tollat tettek a táljába, melyben rnár tollpihék, fosztott tollak voltak. Nagy volt a felháborodás, hiszen újra kellett válogatni a tollat. Aztán nevetés lett a vége ennek is. Az ügyes háziasszony, rnikor a fosztani valót rakta ki az asztalra, betett a toll közé egy karika cérnát, annak egyik végét elrejtette az asztal valamelyik végén. Amikor a legjobban nevetgéltek, szórakoztak, el kezdte húzni, letekerni a cérnaszálat. Amint a cérnakarika megmozdult, mind tovább és tovább gurult a toll alatt, az asszonyok felugráltak helyeikről, kiáltoztak, sikítottak, hogy egér van a toll között! Csak' akkor ültek vissza a helyükre, amikor a cérnakarika kibújt az asztal végén.
    Míg a férfiak elfoglalták rnagukat azzal, hogy nevetik az asszonyok ijedelmét, egy-egy mókakedvelő asszony a férfiak háta mögé somfordált egy marék fosztatlan tollúval, s valamelyik férfi ingét megtöltötte vele, begyömöszölte a nyakánál. A „tollasférfi" segítséget kért a nőktől, hogy kiszedjék a tollat az inge nyakából, a ha akadt olyan asszony, aki odaállt segíteni neki, az alaposan megjárta, mert a férfiak elkapták, s szoknyája alatt töltötték meg tollszárakkal, amit már az asszonyok lefosztottak. Sokat énekeltek ezeken az estéken. Erre aztán mindenki rázendített, és szebbnél szebb nótákat daloltak. Amikor elfogyott a fosztanivaló, gyorsan kiüresítették a tollakat egy zsákba, vagy párnahéjba, letörülték az asztalokat. A háziasszony 15-20 literes fazékban hozta a cukrozott főtt kukoricát. Mindenkinek mértek egy-egy kis tálkával, a megéhezett jelenlévők nem győztek eleget enni. Sokszor haza is küldtek belőle egy-egy kis tálkával azoknak az időseknek, akik nem tudtak jelen lenni a kalákában. Ha olyan férfi volt, aki valamilyen hangszeren tudott játszani, még egy-két nótát is húzott, amire búcsúzóul táncoltak.

 Mosó kaláka

Tudott dolog, hogy a közösen végzett munka eredményesebb, gyorsabb, szórakoztatóbb, mintha valaki egymagában, egyedül dolgozik. Ezért az emberek sok alkalmat kihasználnak, hogy egymás segítségére legyenek. Többek között, a mosást (a nagymosást) is közösen végezték. Sokszor több család rakta össze a mosnivalót, mindenik egy-egy nagy kádba, máskor egy családban került egy kalákára való szennyes.
    Heteken át gyűlt össze a mosnivaló. Alsólepedőket, párnahuzatokat, törülközőket, törlőket, alsóneműt stb... Ezek mind lenből és kenderből készültek és alapos munka kellett, hogy megtisztuljanak. Aki mosáshoz készült, vett egy nagy kádat, amit egy háromlábú állványra tett, s ez alatt egy teknő volt. A kád csapja a teknő fölött volt. Mialatt ezt elrendezte, 2-3 üst hamulúgot főzött finom, bükkfa hamuból. A mosni való ruhát beáztatta, és elkezdte rakni a szapulót. Alul a szennyesebb és vastagabb holmikat tette, feljebb a vékonyabbakat és a kevésbé szennyeseket, piszkosakat. Amikor a kád megtelt, kezdte mérni rá a megtisztult lúgot. Egészen teletöltötte a kádat. A lúg lassan átitatta a ruhákat és rétegről-rétegre ereszkedett alá. Amikor a kád aljára ért, kihúzták a csapot és a lúg lassan-lassan csepegett ki a teknőbe. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy egyszer is leforrázza a ruhát a tetejétől az aljáig. Ezt a műveletet kétszer-háromszor megismételték. Mindig forró lúggal öntötték fel a kádat. Végül letakarták, hagyták másnapig, hogy a lúg alaposan átjárja a ruhát, jól megtisztuljon, oldja fel a szennyet. Reggelre meghívták a szomszédokat, esetleg a közeli rokonokat sulykolni. Jöttek az asszonyok, magukkal hozva a mosódeszkát, sulykot. Egymástól annyi távolságra helyezkedtek el, hogy egymást ne akadályozzák a sulykolásban. Áttették a deszkákat a patakon. A háziasszony kosarakban hozta ki a ruhát, amit mosni kellett. Téli időben a gyermekek hozták a melegvizet, hogy ha a sulykoló asszonyok keze megfázott, melegítsenek vele. A ruhát mosó asszonyok kedve mindig magasra hágott, hiszen itt jól kibeszélhették, kipletykálhatták magukat. Jókedvük, hangos beszédük jó messzire elhallatszott. A kisulykolt, jól elhabart (jól kitisztált) ruhát aztán 2-3 asszony vitte be, terítette ki fagyni, száradni. Munka végeztével a deszkákat, sulykokat ki-ki hazavitte, száraz ruhába öltözött és ment a házhoz enni. Az étel, amit a háziasszony készített, tejbegríz volt fahajas cukorral és kőttes palacsinta. Előtte és evés közben 2-3 pohárka mézes-köménymagos pálinkát ittak. Módosabb helyeken a tejbegríz előtt borsó-vagy szemespaszuly-levest is főztek. A mosókalákák akkor mentek ki „divatból", mikor az üzletekben nagyobb mennyiségben kezdték árusítani a textil-anyagokat és nem volt olyan probléma a mosószappan.

Kenderes kaláka

 Községünkben évszázadokon át az asszonyok maguk készítették az ágyneműt, fehérneműt, ruházatot. Ehhez szükség volt a kender-, és a len termesztésére. A len- és kender termesztése a férfiak dolga volt, a többi az asszonyok dolga. A megnőtt kenderből először a virágos kendert nyűtték ki, majd amikor beérett a kender és len, azt is kinyűtték. Kévébe kötötték és a csűrökben kiverték cséphadaróval a magvakat, s a kévéket utána vitték áztatni. A falukon átfolyó gagyi patakba vagy a Nagyküküllõbe cölöpök közé rakták ázni ezeket, kővel megnyomtatva. 2-3 hétig is ott tartották, közben mustrát vettek, hogy jól kiázott-e? Ha jól megázott, kiázott, kiszedték onnan, alaposan kihabarták és otthon a kerítés mellé állították száradni. Miután jól megszáradt, következett a vagdalás. Vagdaláskor letöredezett a pozdorja nagy része. Ez még így nem volt elég. Fejekbe csavarták, sütés után betették a még jó meleg kemencébe. Miután innen kivették, egy keskenyebb lyukú (nyílású) vagdalón, a „tilón", kitilolták. Ezt is általában kalákával, segítségekkel végezték, hogy a még meleg kender- vagy len-fejek könnyebben kitilolódjanak. Erre a munkára rendszerint nem hívásra mentek a segítségek, hanem mindenki önként amikor meghallotta a szomszédban a tiló csattogását. Így szép, tiszta fejeket nyertek, amelyeket utána még gerebeltek, léheltek, hogy szöszös ne maradjon a szál. Azután fonták, szőtték. Tiloló kalákák végeztével ebéddel kínálkodtak.

Cséplés

 Ez többnyire férfimunka volt, mivel nagyobb erőt igényelt, de a nők is kivették belőle a részüket. A gazda, miután learatta a szalmástermését, a kalászosokat, behordta a csűrjébe vagy a csűrkertjébe és egy nagy asztagba rakta, külön a rozsot, búzát, árpát, zabot stb.-t. Itt Az volt az „élet". A cséplőgép-tulajdonosok házról házra járva csépeltek. A szomszédok mindannyian ott voltak, ahol a gép csépelt, készségesen segítettek egymásnak. Beosztották egymást a munkába: kévehányás, törektakarítás, szalmahordás, szalmakazalba rakás, kévevágás, etetés, zsákolás. Az idősebb férfiak általában a kazalt rakták, mert ez nagyobb tapasztalatot igényelt. (Ne ázzon be, a szél ne vigye el a kazalt stb.). Az asszonyok a zsákokat rendezték, cserélték a cséplőgépen. Jellegzetes fa villát használtak a kévék felrakásánál a cséplõgépre, majd a kicsépelt gabonát szintén fa lapáttal merték a házi szõttes zsákokba. A zsákokat bekötötték, esetleg a mérlegre tették. A zsákok elhordása (zsákolás) az erősebb, fiatalabb férfiakra tartozott. A kévevágó általában fiatal nő volt, az etető mindig férfi, aki egyébként a gép műszaki személyzetéhez tartozott. A törekhez rendszerint gyermekeket tettek, de ez volt talán a legnehezebb munka, mivel rengeteg port „nyeltek".
     A háziasszonynak sok dolga volt, főzéssel, pálinkakészítéssel, palacsinta-, kürtõskalács és pánkósütéssel foglalkozott. Minden háznál általában hízott, kifejlett bárányt vagy juhot vágtak. Ebből pityókástokányt (krumpli-tokányt) készítettek, vagy esetenként húslevest főztek. Evés előtt bőven töltötték a köménymagos pálinkát. Utána palacsinta volt vagy fánk. Amíg az ebéd tartott, a cséplőgépet átköltöztették a következő gazda udvarára, hogy minden percet kihasználjanak (sürgetett az idő). A gépet ökrökkel, tehenekkel, esetleg lovakkal vontatták. Nem sok idő volt a pihenésre a kalákásoknak, mert amint felzúgott a cséplőgép, indulni kellett a csépléshez. Ha több olyan szomszéd is volt, akiknek kevés volt a csépelnivalója, 3-4 gazdánál is csépelt a gép, ilyen esetben annyiszor ittak-ettek, naponta. Abban az esetben ha hosszabb ideig csépelt a gép egyetlen gazdánál, akkor többször is ettek. A cséplőkalákákban sem maradt el a nótázás esténként. A férfiak el-elkaptak egy-egy nőt, s megtöltötték a kebelét, vagy a szoknyája alját töredékkel. Nagy vidámság, nevetés közepette végezték a műveleteket. Ez a házaknál való cséplés addig tartott, míg meg nem jelentek az arató-cséplőgépek (kombájnok). Azután csak szalmahordásra, rakásra hívtak segítséget. Megjegyzendő, hogy a kommunista rendszer időszakában, már az 50-es évek végén, arra kényszerítették a falu gazdaközösségét, hogy termését ne az udvarára, a csűrökbe hordja, hanem az ún. szérűkre. Ezzel vége is szakadt, talán örökre, az udvarokon történő cséplésnek, habár ebben az esetben is kalákával oldották meg a cséplést, de most már sokszoros nehézség árán, mert mindennemű cséplési terméket utólag a szérűről haza kellett fuvarozniuk, ami sok fölösleges, ésszerűtlen munkával járt. Környékünkön utoljára Fábián Béla bácsinak volt cséplõgépje, amit régi traktorával vontatott a cséplési helyszínekre. Ő volt az utolsó cséplőgépes.

Könyvtárak

Részletek

Közzétéve: 2014. február 19. szerda, 20:05

Írta: Super User

............ ...............

Tanintézmények

Részletek

Közzétéve: 2014. február 19. szerda, 20:05

Írta: Super User

............................. ............................... ...........................