Hagyományok, népszokások

Detalii

Publicat: Miercuri, 19 Februarie 2014 20:08

Scris de Super User

A falvainkban még őrzik a hagyományos életrendhez kötődő szokásokat. Ilyen a jellegzetes helyi konyha (túrós puliszka, töltött káposzta, tyúkleves, lepények), és jellegzetes szilvapálinka, amelyeket minden arra tévedő turista, vendég és helyi lakos értékel.

A karácsonyi és húsvéti ünnepek szokásait nemzedékről nemzedékre őrizték napjainkig.

Ilyenek: a hagyományos disznóvágás, kalácssütés húsvétra és karácsonyra, kenyérsütés, pálinkafőzés. Húsvétkor szokás bárányt vágni, tojást festeni, különleges túrós lepényt sütni. A község falvaiban ma is találunk fonáshoz, szövéshez értő asszonyokat (szőnyegeket, ágyterítőket, abroszokat, kendőket tudnak szőni)

Hagyományos bálok: Újévi bál, farsangi bál, húsvéti bál, szüreti bál, házas ember bál, karácsonyi bál - ezeken általában színdarabot mutatnak be a szervezõk.

A bálok közül a szüreti bált ismertetném röviden.

Régi hagyomány a szüreti bál megrendezése. Fiatalokból álló csoport, 10-12 személy felöltözik székelyruhába. A lányok fejükre díszes pártákat raknak, melyet gyönggyel és piros szalaggal díszítenek. A szoknya egyszínű piros, fekete bársonnyal díszítve, piros mellény, fehér ing és hímzett kötény. A kötény varrását fekete és piros cérnával hímezték. A legények ilyenkor székelyharisnyát kölcsönöznek. A legények közül ketten lóhátra ülnek, ők vezetik a csoportot, utánuk megy a szekér, melyen a csőszök ülnek és egy-két lóhátas legény kíséri a szekeret. A csőszök közül csőszkirályt választanak, aki hangos szóval meghívja a tömeget, lakosságot a szüreti bálra. Így díszesen felvonulva bejárják a szomszédos falvakat és azok fiatalságát is meghívják a mulatságra. A menet a bál napján déli órában indul útnak, estére visszatérnek és előadják a csősztáncot a terem közepén. A felvonulás alkalmával népdalokat énekelnek, melyek a szürettel kapcsolatosak. A szüreti bálban árverésre kerül három szőlőkoszorú. A legnagyobbik közepén egy liter bor található. A terem szőlővel van feldíszítve és annak lopása tilos. Ha valaki szőlőt lop, azt szigorúan pénzbüntetéssel büntetik.

Téli hagyományaink:

Az elsõ adventi gyertya meggyújtása december I. vasárnapján
Mikulás nap - december 5 -én
A másadik adventi gyertya meggyújtása december II. vasárnapján
Luca napja - ekkor készíthetjük a Luca napi hagymakalendáriumot vagy ültethetünk Luca-napi búzát, hogy megismerjünk szerencsénket
A harmadik adventi gyertya meggyújtása december III. vasárnapján
December 24 - szenteste karácsonyfa díszítés
December 31 - szilveszter

Röviden a karácsonyfa története:

Ma már el sem tudnánk képzelni a karácsonyestét karácsonyfa nélkül. Talán ez a legszebb és leglátványosabb ünnepi szokás. A karácsonyfa állítása nem számít régi szokásnak.

   A különböző ünnepek során a fák, örökzöld növények szerepe minden népnél nagy volt. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír; eszerint ez a fa Jézus családfáját is jelenti. Valamint kapcsolatba hozzák a bibliai tudás fájával is, hiszen karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik.
   A karácsonyfa-állítás német eredetű szokás, a 17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak, és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektől az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak. A hagyomány szerint Luther Márton állított először karácsonyfát gyermekeinek. Ő azonban már Jézus születésének tiszteletére állította a fát, és számtalan kis gyertyát gyújtott rajta.
   Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourgi polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában akkoriban elterjedt, hogy fenyőfákat állítanak. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.
   Magyarországon csak a múlt század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Először csak a nemesi családoknál - először Brunswick Teréz, martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben -, később a módosabb polgároknál is elterjedt. A parasztok körében csak ebben a században, sokaknál csak 1945 után honosodott meg a fenyőfa-állítás.
   Angliában ma sem szokás fenyőfát állítani, helyette fagyöngyből készült koszorút függesztenek a mennyezetre. Van, ahol az a hiedelem él, hogy a karácsonyfát is az ajándékozó földöntúli lény hozza.
   A karácsonyfadísz korábban alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz. Ma már egyre nagyobb fákat állítanak, üvegdíszekkel, szaloncukorral, színes égőkkel.

Népszokások

Húsvéti ünnep alkalmával a locsolás és tojásfestés

Ezeket a népszokásokat ismertetem az alábbi sorokban.

Tollfosztó kaláka:

Gyönyörűek voltak a téli esték  község-szerte. Miközben kint a fehér hó csillogott, bent az emberek arcán megnyugvás az eredményesen végzett munka után. Az asszonyok fontak, kézimunkáztak, a nagymamák mesékkel altatták unokáikat, a férfiak, ha éppen akadt olvasnivaló, olvastak vagy meséltek fiatal életükről. Meggyújtották a kétágú „pillancsot" (kis olajmécses), az asztal közepére tették, hogy nagyobb fényt árasszon. Amikor csak az asszonynép volt ébren, eloltották a pillancs egyik ágát, hiszen drága volt az olaj, takarékoskodni kellett. Olyan lakás is akadt, ahol csak a tűz világánál dolgoztak késő éjszakáig. Ezeket a téli estéket tette hangulatossá a „tollfosztó kaláka". Az asszonyok sok libát tartottak, hiszen tartásuk akkor, egész nyáron át, szinte semmibe sem került. A gagyi patak partján ingyenes fürdővíz kínálkozott a libáknak. Reggel kihajtották az állatokat, este pedig haza. Ősz elején rekesztették meg a libákat, pár hétig tömték, hogy levágásra puhák, zsírosak legyenek. Tollukat összegyűjtötték és téli estéken „kalákában" fosztották. Ezek a kalákák külön élményt jelentettek annak, aki ezeken részt vett. Az, aki tollfosztó kalákát hívott, kiüresített egy szobát, hosszú asztalokra kitették, kiborították a tollut. Kétoldalt padokon. és székeken ültek az asszonyok, s a maguk hozta tálba tették a már lefosztott pihéket. Az asszonyok még bele sem ízelődtek a munkába, s már ott voltak a férfiak is, akik a szoba egyik sarkába húzódva nagyszerűen érezték magukat. Viccelődtek, élcelődtek az asszonyokkal. Ha látták, hogy egyik-másik asszony elméláz, nem figyel a munkájára, gyorsan egy-egy marék fosztatlan tollat tettek a táljába, melyben rnár tollpihék, fosztott tollak voltak. Nagy volt a felháborodás, hiszen újra kellett válogatni a tollat. Aztán nevetés lett a vége ennek is. Az ügyes háziasszony, rnikor a fosztani valót rakta ki az asztalra, betett a toll közé egy karika cérnát, annak egyik végét elrejtette az asztal valamelyik végén. Amikor a legjobban nevetgéltek, szórakoztak, el kezdte húzni, letekerni a cérnaszálat. Amint a cérnakarika megmozdult, mind tovább és tovább gurult a toll alatt, az asszonyok felugráltak helyeikről, kiáltoztak, sikítottak, hogy egér van a toll között! Csak' akkor ültek vissza a helyükre, amikor a cérnakarika kibújt az asztal végén.
    Míg a férfiak elfoglalták rnagukat azzal, hogy nevetik az asszonyok ijedelmét, egy-egy mókakedvelő asszony a férfiak háta mögé somfordált egy marék fosztatlan tollúval, s valamelyik férfi ingét megtöltötte vele, begyömöszölte a nyakánál. A „tollasférfi" segítséget kért a nőktől, hogy kiszedjék a tollat az inge nyakából, a ha akadt olyan asszony, aki odaállt segíteni neki, az alaposan megjárta, mert a férfiak elkapták, s szoknyája alatt töltötték meg tollszárakkal, amit már az asszonyok lefosztottak. Sokat énekeltek ezeken az estéken. Erre aztán mindenki rázendített, és szebbnél szebb nótákat daloltak. Amikor elfogyott a fosztanivaló, gyorsan kiüresítették a tollakat egy zsákba, vagy párnahéjba, letörülték az asztalokat. A háziasszony 15-20 literes fazékban hozta a cukrozott főtt kukoricát. Mindenkinek mértek egy-egy kis tálkával, a megéhezett jelenlévők nem győztek eleget enni. Sokszor haza is küldtek belőle egy-egy kis tálkával azoknak az időseknek, akik nem tudtak jelen lenni a kalákában. Ha olyan férfi volt, aki valamilyen hangszeren tudott játszani, még egy-két nótát is húzott, amire búcsúzóul táncoltak.

 Mosó kaláka

Tudott dolog, hogy a közösen végzett munka eredményesebb, gyorsabb, szórakoztatóbb, mintha valaki egymagában, egyedül dolgozik. Ezért az emberek sok alkalmat kihasználnak, hogy egymás segítségére legyenek. Többek között, a mosást (a nagymosást) is közösen végezték. Sokszor több család rakta össze a mosnivalót, mindenik egy-egy nagy kádba, máskor egy családban került egy kalákára való szennyes.
    Heteken át gyűlt össze a mosnivaló. Alsólepedőket, párnahuzatokat, törülközőket, törlőket, alsóneműt stb... Ezek mind lenből és kenderből készültek és alapos munka kellett, hogy megtisztuljanak. Aki mosáshoz készült, vett egy nagy kádat, amit egy háromlábú állványra tett, s ez alatt egy teknő volt. A kád csapja a teknő fölött volt. Mialatt ezt elrendezte, 2-3 üst hamulúgot főzött finom, bükkfa hamuból. A mosni való ruhát beáztatta, és elkezdte rakni a szapulót. Alul a szennyesebb és vastagabb holmikat tette, feljebb a vékonyabbakat és a kevésbé szennyeseket, piszkosakat. Amikor a kád megtelt, kezdte mérni rá a megtisztult lúgot. Egészen teletöltötte a kádat. A lúg lassan átitatta a ruhákat és rétegről-rétegre ereszkedett alá. Amikor a kád aljára ért, kihúzták a csapot és a lúg lassan-lassan csepegett ki a teknőbe. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy egyszer is leforrázza a ruhát a tetejétől az aljáig. Ezt a műveletet kétszer-háromszor megismételték. Mindig forró lúggal öntötték fel a kádat. Végül letakarták, hagyták másnapig, hogy a lúg alaposan átjárja a ruhát, jól megtisztuljon, oldja fel a szennyet. Reggelre meghívták a szomszédokat, esetleg a közeli rokonokat sulykolni. Jöttek az asszonyok, magukkal hozva a mosódeszkát, sulykot. Egymástól annyi távolságra helyezkedtek el, hogy egymást ne akadályozzák a sulykolásban. Áttették a deszkákat a patakon. A háziasszony kosarakban hozta ki a ruhát, amit mosni kellett. Téli időben a gyermekek hozták a melegvizet, hogy ha a sulykoló asszonyok keze megfázott, melegítsenek vele. A ruhát mosó asszonyok kedve mindig magasra hágott, hiszen itt jól kibeszélhették, kipletykálhatták magukat. Jókedvük, hangos beszédük jó messzire elhallatszott. A kisulykolt, jól elhabart (jól kitisztált) ruhát aztán 2-3 asszony vitte be, terítette ki fagyni, száradni. Munka végeztével a deszkákat, sulykokat ki-ki hazavitte, száraz ruhába öltözött és ment a házhoz enni. Az étel, amit a háziasszony készített, tejbegríz volt fahajas cukorral és kőttes palacsinta. Előtte és evés közben 2-3 pohárka mézes-köménymagos pálinkát ittak. Módosabb helyeken a tejbegríz előtt borsó-vagy szemespaszuly-levest is főztek. A mosókalákák akkor mentek ki „divatból", mikor az üzletekben nagyobb mennyiségben kezdték árusítani a textil-anyagokat és nem volt olyan probléma a mosószappan.

Kenderes kaláka

 Községünkben évszázadokon át az asszonyok maguk készítették az ágyneműt, fehérneműt, ruházatot. Ehhez szükség volt a kender-, és a len termesztésére. A len- és kender termesztése a férfiak dolga volt, a többi az asszonyok dolga. A megnőtt kenderből először a virágos kendert nyűtték ki, majd amikor beérett a kender és len, azt is kinyűtték. Kévébe kötötték és a csűrökben kiverték cséphadaróval a magvakat, s a kévéket utána vitték áztatni. A falukon átfolyó gagyi patakba vagy a Nagyküküllõbe cölöpök közé rakták ázni ezeket, kővel megnyomtatva. 2-3 hétig is ott tartották, közben mustrát vettek, hogy jól kiázott-e? Ha jól megázott, kiázott, kiszedték onnan, alaposan kihabarták és otthon a kerítés mellé állították száradni. Miután jól megszáradt, következett a vagdalás. Vagdaláskor letöredezett a pozdorja nagy része. Ez még így nem volt elég. Fejekbe csavarták, sütés után betették a még jó meleg kemencébe. Miután innen kivették, egy keskenyebb lyukú (nyílású) vagdalón, a „tilón", kitilolták. Ezt is általában kalákával, segítségekkel végezték, hogy a még meleg kender- vagy len-fejek könnyebben kitilolódjanak. Erre a munkára rendszerint nem hívásra mentek a segítségek, hanem mindenki önként amikor meghallotta a szomszédban a tiló csattogását. Így szép, tiszta fejeket nyertek, amelyeket utána még gerebeltek, léheltek, hogy szöszös ne maradjon a szál. Azután fonták, szőtték. Tiloló kalákák végeztével ebéddel kínálkodtak.

Cséplés

 Ez többnyire férfimunka volt, mivel nagyobb erőt igényelt, de a nők is kivették belőle a részüket. A gazda, miután learatta a szalmástermését, a kalászosokat, behordta a csűrjébe vagy a csűrkertjébe és egy nagy asztagba rakta, külön a rozsot, búzát, árpát, zabot stb.-t. Itt Az volt az „élet". A cséplőgép-tulajdonosok házról házra járva csépeltek. A szomszédok mindannyian ott voltak, ahol a gép csépelt, készségesen segítettek egymásnak. Beosztották egymást a munkába: kévehányás, törektakarítás, szalmahordás, szalmakazalba rakás, kévevágás, etetés, zsákolás. Az idősebb férfiak általában a kazalt rakták, mert ez nagyobb tapasztalatot igényelt. (Ne ázzon be, a szél ne vigye el a kazalt stb.). Az asszonyok a zsákokat rendezték, cserélték a cséplőgépen. Jellegzetes fa villát használtak a kévék felrakásánál a cséplõgépre, majd a kicsépelt gabonát szintén fa lapáttal merték a házi szõttes zsákokba. A zsákokat bekötötték, esetleg a mérlegre tették. A zsákok elhordása (zsákolás) az erősebb, fiatalabb férfiakra tartozott. A kévevágó általában fiatal nő volt, az etető mindig férfi, aki egyébként a gép műszaki személyzetéhez tartozott. A törekhez rendszerint gyermekeket tettek, de ez volt talán a legnehezebb munka, mivel rengeteg port „nyeltek".
     A háziasszonynak sok dolga volt, főzéssel, pálinkakészítéssel, palacsinta-, kürtõskalács és pánkósütéssel foglalkozott. Minden háznál általában hízott, kifejlett bárányt vagy juhot vágtak. Ebből pityókástokányt (krumpli-tokányt) készítettek, vagy esetenként húslevest főztek. Evés előtt bőven töltötték a köménymagos pálinkát. Utána palacsinta volt vagy fánk. Amíg az ebéd tartott, a cséplőgépet átköltöztették a következő gazda udvarára, hogy minden percet kihasználjanak (sürgetett az idő). A gépet ökrökkel, tehenekkel, esetleg lovakkal vontatták. Nem sok idő volt a pihenésre a kalákásoknak, mert amint felzúgott a cséplőgép, indulni kellett a csépléshez. Ha több olyan szomszéd is volt, akiknek kevés volt a csépelnivalója, 3-4 gazdánál is csépelt a gép, ilyen esetben annyiszor ittak-ettek, naponta. Abban az esetben ha hosszabb ideig csépelt a gép egyetlen gazdánál, akkor többször is ettek. A cséplőkalákákban sem maradt el a nótázás esténként. A férfiak el-elkaptak egy-egy nőt, s megtöltötték a kebelét, vagy a szoknyája alját töredékkel. Nagy vidámság, nevetés közepette végezték a műveleteket. Ez a házaknál való cséplés addig tartott, míg meg nem jelentek az arató-cséplőgépek (kombájnok). Azután csak szalmahordásra, rakásra hívtak segítséget. Megjegyzendő, hogy a kommunista rendszer időszakában, már az 50-es évek végén, arra kényszerítették a falu gazdaközösségét, hogy termését ne az udvarára, a csűrökbe hordja, hanem az ún. szérűkre. Ezzel vége is szakadt, talán örökre, az udvarokon történő cséplésnek, habár ebben az esetben is kalákával oldották meg a cséplést, de most már sokszoros nehézség árán, mert mindennemű cséplési terméket utólag a szérűről haza kellett fuvarozniuk, ami sok fölösleges, ésszerűtlen munkával járt. Környékünkön utoljára Fábián Béla bácsinak volt cséplõgépje, amit régi traktorával vontatott a cséplési helyszínekre. Ő volt az utolsó cséplőgépes.